Odakint esteledett. A Nap már az erdő fáinak koronáját vonta óarany fénybe. Csönd volt. Túlságosan mély csönd. Mintha vihar készülődne - csak erre egyetlen felhő, egyetlen fuvallat sem utalt. A levegő forró volt és a föld száraz melege lüktetett Murdra lába alatt. Por szállt fel lába nyomán, ahogy lassan lépegetett a hátsó ajtó felé. A növények víz után hervadoztak, s az asszony egykedvűen nézett végig a kerten. Elhanyagolt volt és üres - mint Murdra.

Ha vihar lesz - olyan vihar, ami elől nem elég a tető alá húzódni - Belgor nem védi meg őt többé. Korábban soha ilyesmi eszébe sem jutott. Erősnek, határozottnak érezte magát, de amikor szembe kellett néznie azzal a bestiával és Belgor - akit addig soha meg nem becsült - megvédte őt a testével és az elszántságával, akkor szembesült saját gyengeségével. És Belgor nincs többé.

A vendégeket egykedvűen szolgálta ki, elfeledkezett arról a szokásáról is, hogy nyálát a szájában forgassa és dühében kiköpje. Nem ellenkezett senkivel és nem szólt közbe, ha a férfiak beszélgettek. Mintha egy kicsit ő is meghalt volna a 3-as számú szobában. Vén banya, te! Átkozott légy! Most elégedett vagy?! - gondolta magában és mély sóhajjal hátat fordított a fák mögé lebukó Napnak.

Odabent az emberek - csupán néhány törzsvendég - halkan beszélgettek. Egyetlen szállóvendég volt csak, a szobák egyébként üresen porosodtak. Mintha nem lennének utazók. Mintha mindenki várna valamire és meglapulna - vagy épp készülne valamire.

Az egyetlen szállóvendég - egy öregember - mindig az egyik sarokban ücsörgött. Nem szólt senkihez, nem beszélgetett senkivel. Elgan többször is hívta az asztalukhoz, de ő mindig tagadóan felemelte kezét. Ezen - majd mindegyik ujján - gyűrűk csillantak. Gazdag volt. S mivel a gyűrűk egyikét se a minap kovácsolták - gazdagsága régről eredt. Tenyere kérges volt - ami kemény munkára utalt, de mozgása kecses volt és járása rugalmas - mint egy harcosé. A kopott köpönyeg - amit még a legnagyobb melegben sem dobott le magáról - széles vállat és izmos, vastag karokat takart. Néha mintha kard markolatát látta volna megvillanni a lebernyeg alatt. És ilyenkor az is látszott, hogy régi, piros öltözéket viselt. Sohasem látott még ilyet. Murdra számára ez az idős férfi maga volt a rejtély - egy igazi idegen volt. Nem tudta, honnan jött, hová tartott; furcsa egyvelege volt egy harcosnak, egy kereskedőnek és egy tolvajnak. Ezt a tekintetében látta. Mindenre odavetett egy pillantást, ami a leghalványabban is megcsillant.

Már napok óta itt aludt, evett és kuksolt az asztalnál. Mintha várna valakit. Murdra néha odadöcögött hozzá, letett eléje ennivalót, mézsört és pipadohányt. Az idegen pedig minden reggel fizetett a szállásért és minden italért, ételért külön pénzt dobott az asztalra. Mindennek ára van. Jól teszi! - bólintott Murdra, miután köténye zsebébe ejtette az aranyat. De vajon azért fizet mindenért külön, mert ha eljön az ideje, azonnal feláll és távozik? - morfondírozott az asszony, miközben visszafelé csoszogott a konyhába az üres korsóval.

Elindult meggyújtani a gyertyákat és a fali fáklyákat. Ekkor kinyílt az ajtó. Halkan, ahogy csak a tisztelettudó emberek lépnek be egy házba, egy fiatalember toppant be. Megállt egy pillanatra, fejet hajtott Murdra felé, majd betette maga mögött a sokat megért deszkaajtót. Csendben besétált és leült egy üres asztalhoz. Rajta is egy kopott köpönyeg volt, de az nem rejthette el fiatal arcában ragyogó tekintetét és határozott, magas, széles vállú alakját. Egy pillanatra rásandított a sarokban ülő idegenre, s láthatta, ahogy az a fiatalembert bámulja. Leplezetlenül nézte a férfit, szinte gyönyörködött benne. Murdra megrázta a fejét: Beliarra! Azt má' nem hiszem! És valóban: az öregember szeme ugyanúgy ragyogott, de már nem a fiút látta vele, hanem valami régi emléket. Az asszony elfordult és odaszólt az újonnan érkezettnek:

- Mingyá jövök! - azzal befejezte még a dolgát, s utoljára az ifjú asztalán álló gyertyát gyújtotta meg. - Mivel szolgá'hatok?
- Ennivalót és vizet kérek szépen - szólt a fiú. Hangja kellemesen lágy férfihang volt. Halk és udvarias. Kezét az asztalon nyugtatta. Bőre sima volt, de ujjai üresek.
- Vizet? - szaladt ki Murdra száján. Megbánta, mert már elég furcsa dolgot látott ahhoz, hogy megszokja, a gazdag emberek is néha vizet isznak, a szegények pedig borért dolgoznának.
- Igen - bólintott egyszerűen a fiú és tiszta, harag nélküli tekintetét Murdrára emelte. - Köszönöm.
- Hozz neki bort, ehhez az asztalhoz - Murdra számára nem volt egyértelmű, ki szólt hozzá. Végigfuttatta tekintetét a vendégeken, s az idegenen állapodott meg. Bizonytalan arckifejezése láttán az öreg bólintott és hozzátette: - Gyere ide, fiam!

A fiatalember ugyanazzal a semmitmondó, se barátságos - se barátságtalan tekintettel méregette az öreget, amivel általában a világba nézett. Nem ismerik egymást - gondolta Murdra, s elment a konyhába ételt, italt hozni az új vendégnek. A szeme sarkából látta, ahogy a fiú feláll és átül az öreg asztalához.

Mindenki irigykedve nézte, hogy az idegen - akiben olyasvalakit láttak, aki soha nem hallott mennyiségű információval tudna számukra szolgálni - magához szólít egy másik idegent. Az öreg már rejtélynek számított, olyan kincsek őrzője lett a szemükben, amire mindannyian áhítoztak. Mivel már napok óta csak ez az öregember jelentette számukra a külvilágot, mindenképpen szóra akarták bírni. Erre most érkezik egy új ember, akitől új híreket hallhatnának, s még meg sem szólíthatták, az öreg "lecsapott" rá. Meglepő csend telepedett az ivóra. Ha nem is bámultak leplezetlenül a két idegenre, de úgy hegyezték a fülüket, hogy beszélgetni is elfelejtettek. A két idegen szavaira szomjaztak. És végre megszólalt az öreg.

- Messziről jöttél, fiam.
- Eléggé.
- Honnan?
- Nem érdekes. Úgysincs többé... - hangjában most szomorúság csengett. Olyan mélyről jövő bánat, melynek kifejezéséhez már a könny is kevés.
- Az én nevem Diego.
- Az én nevem... Köszönöm szépen - a fiatalember ismét felnézett Murdrára, mikor letette elé a húst és a bort. Erre az öregember akkorát kacagott, hogy mindenki ösztönösen feléjük fordult. Nevetése érdes volt, de meleg, mintha csak a fia butaságát nevette volna ki. S mikor újra ránézett a fiúra, tekintetében valóban atyai szeretet tükröződött.
- Mint a régi szép időkben!
- Mire gondolsz, uram?
- Diego - mint már mondtam. S legalább a célodat elárulod?
- Nem - ekkor a fiú tekintetében tűz lobbant. Diego hátrahőkölt a látványtól. A szava halk volt, de lelkének ereje szinte ledöntötte a székről a meglepett öregembert.
- Hát nem irigylem azt a bolondot, aki az utadba áll - Diego elmosolyodott, miután sikerült összeszednie magát. - Tudod, emlékeztetsz engem egy barátomra. Egy régi barátomra. Amikor megismerkedtünk, pont olyan volt, mint te. Egy tócsából szedtem ki, s épphogy belökték a Kupola alá, már rohant volna vissza bosszút állni.
- Kupola? - nézett fel a fiú. Valahányszor valakihez beszélt, mindig az illetőre nézett. Most még az evést is abbahagyta.
- Tudod, fiam, sok-sok évvel ezelőtt Khorinis otthont adott egy... - itt Diego köhintett egyet - kolóniának. S a kolónia védelmezésére egy mágikus kupolát emeltek. A kupola egész jól működött, csak épp aki kitört rajta - meghalt.
- És sikerült a barátodnak kijutnia - élve?
- Igen. Csak szerzett néhány... öhm... haragost magának - az öreg elnevetgélt magában. Önnön emlékei láthatóan jól elszórakoztatták. A fiatalember is felengedett, s halvány mosolyra húzta ajkait.
- De nem kapták el őt, ugye?
- Miből gondolod, hogy üldözték? - vonta fel szemöldökét Diego.
- Hát ha az a kupola beengedte az embereket, de ki nem, és a barátod ennek ellenére is ki akart jutni, gondolom, nem lehetett túl kellemes az a kolónia. És ha a kijutásával haragosokat szerzett, minden bizonnyal vissza akarták őt oda küldeni.

Vág az esze ennek, mint a beretva - gondolta Murdra, miközben az asztalokról szedte össze az üres korsókat. Ez a fiatalember kissé felrázta Murdrát apatikus hangulatából.

- Akarhatták volna, csakhogy ő megsemmisítette a Kupolát. Meg az Alvót, de erről talán már nem is hallottál.
- Nem. Tényleg nem. Mi volt az az Alvó?
- Egy démon. Beliar teremtménye.
- És ő egymaga legyőzte? - a fiatalember szeme kikerekedett, s kisfiús csodálattal gondolt arra a hősre, aki ilyesmire képes lehetett.
- Azért kapott némi segítséget - nevetett fel az öreg. - S mikor legközelebb összefutottunk, az a bolond kölök azoknak dolgozott, akik beküldték a Kupola alá. Persze megvolt rá az oka... Amikor sárkányok fenyegetik az emberi világot, nem számít, ki áll a jó és ki a rossz oldalon.
- Sárkányok? - a fiú ezúttal letette még a villáját is.
- Hát sárkányok, na. És kellett neki valami, amivel legyőzhette őket.
- De hisz a sárkányok is Beliar teremtményei! Beliart akarta feldühíteni ezzel?!
- Nem. Csak túl akart élni. És - bevallom, úgy tűnt - élvezni kezdte a kard pengéjét és a varázslatok erejét. Egésze belemelegedett. Senki sem tudta, hogy van egy fiú, aki mindenre elszántan küzd a sötét erők ellen. S néma szövetséget kötött a hajdani vízmágusokkal is.
- Hajdani? Hisz most is vannak vízmágusok.
- Vannak. De tudod, fiam, ők... Hm. Amikor hatalmas erők ellen kell küzdeni, hatalmas erőkre van szükség a legyőzésükhöz is. Az akkor vízmágusok mágiája - no és persze a tűzmágusokról sem feledkezhetünk meg - messze a mai tudás felett állt.
- Úgy beszélsz, mintha legalább ötven éve lenne már annak. Vagy több.
- Nem kell hozzá sok idő, hogy egy gyermek felnőjön és békés ifjúból bosszúra szomjazó férfi legyen... - Diego ravaszul fürkészte a fiút. Az rémülten ráemelte tekintetét.
- Hogy érted ezt?
- Az ember egy napon élelmet lop, hogy ne vesszen éhen... S néhány hónapra rá a szíve fölött hordja Innos Szemét, hogy beszédre kényszerítse az Élőhalott Sárkányt - minden sárkányok atyját.
- Az az ember... a barátod? Az Ő volt? - a fiúnak akkora lett a szeme, hogy még szemöldöke is homloka közepére szaladt. Diego bólintott s ismét megmosolyogta a fiú gyermeki rácsodálkozását. - Hallottam... Anyám mesélte esténként. Mindig én kértem rá, hogy mondja el az Élőhalott Rettenet meséjét. Ő volt a Végzet Harcosa.

Diegoból ekkor jóízű kacaj tört ki, s jó ideig eltartott, míg elcsendesedett. Vállon veregette a fiút. Mélyet sóhajtott, s úgy döntött, még nem rontja el a fiatalember örömét. Nem vitte rá a lélek.

- S azt tudod-e, hogy ez a Végzet Harcosa átjutott egy igen ősi világba, ahol ősi szellemek segítségével elhappolta egy gonosztevő orra elől Beliar karmát?
- Beliar karma?
- Egy kard. Egy hatalmas fegyver, amely győzelemre vitte Quarhodron seregét, hogy után hosszú béke és hihetetlen mértékű fejlődés uralkodhasson az Építők birodalmában... Jarhkendar... Magam sajnos nem jártam ott, de a barátom sokat mesélt róla...
- És hol van most ez a kard? - a fiú szemében mohóság villant.
- Az a kard, ami Rhademes bukásához és Jarhkendar elsüllyedéséhez vezetett, mert Adanos csupán egy özönvízzel tudta megállítani Beliar karmának tombolását?

Az ifjú arca elkomorodott.

- Játszol velem.
- Beliar karma rendkívül veszélyes. Ezt még a barátom is belátta és odaadta Saturasnak - a valaha élt legnagyobb vízmágusnak -, hogy vesse a tengerbe, s bízza Adanos gondjaira... Bár azt hiszem, most már bánja azt a döntését. De jobb is ez így, ahogy van...
- Nekem akkor is ő marad a példaképem. Elhatároztam, hogy olyan leszek, mint ő. Megerősödöm, tanul...
- Attól, fiam, óva intelek, hogy olyanná válj, mint ő. Látom a tüzet a tekintetedben. Igen. Ott lobog a bosszú, a tanulni-, tennivágyás lángja a lelkedben. S nincs is kétségem afelől, hogy ez legalább ilyen nagy tettekre sarkall téged is - ekkor Diego lehalkította hangját. - Az emberek már most is suttognak egy névtelen hősről, aki faluról falura jár, segít a rászorulókon, megvédi őket a portyázó katonáktól. És szembeszegül a király akaratával. Igen... A tűz meleget ad, felhevíti a lelkedet, fiam. De ha túl sok fát teszel rá, el is égeti azt.
- Miért mondod ezt, Diego? - a fiatalember gyanakodva résnyire húzta össze szemét.
- Mert öregszem. Egyre érzelgősebbé válok - nevetett az öreg, de ezúttal tekintete komor maradt. A fiú csak nézte. Diego arcáról lehervadt az erőltetett mosoly. - Mert a barátom tekintetében az a régi tűz megváltozott. A végsőkig kitartottam mellette. Együtt harcoltunk sok-sok éven át. Segítettem, ahogy tőlem telt. Mindenre megtanítottam, amit csak tudtam. És ő erről sohasem feledkezett meg. Még most sem. Ezért élek még.
- Mit beszélsz?! - a fiú felháborodva az asztalra csapott. A tányér, az evőeszközök és a korsók is zörögve ugrottak egyet.
- Csitt, fiam. Murdra nem kedveli, ha összetöröd a berendezést. A saját szememmel láttam, amikor...
- Hazudsz!!!
- Dehogy! Te nem láttad, hogy hajította ki azt a gyereket, aki véletlenül eltört egy tányért!

A fiú hirtelen megragadta Diego nyakánál a köpenyt és egész közel hajolt hozzá.

- A Végzet Harcosa soha nem ölné meg a barátait! - sziszegte az öreg arcába.
- Hisz éppen ezt mondom én is. Élek... De az én barátom szemében a régi tűz megváltozott. Nem Innos tüze ég már benne - Diego szomorú megjegyzése lecsendesítette a fiatalembert. Az elengedte az öreget, s visszaroskadt a székére. Az öreg fájdalommal nézte ezt a tüzes lelkű fiút, akinek a szívét, s talán az álmait készült összetörni. De tudnia kell...
- Az én barátom sok hőstettet hajtott végre. Beliar sok teremtményével és hívével küzdött már meg...
- Én csak eggyel akarok - vágott közbe hevesen a fiú.
- Akit te keresel, és akit te meg akarsz ölni... III. Rhobar király...
- De... honnan... miből...
- Idehallgass, fiam. A barátom annyiszor küzdött már Beliar hatalmával szemben, hogy észre sem vette, többé nem a saját tüze hajtja. Iszonyú erőre, s varázserőre tett szert, a céljai pedig... A célja nemes lelkű cél, de az eszköze Beliar kardjánál is nagyobb károkat okoz. A tűz többé nem benne, körötte lobog. S mindenkit, aki ott marad mellette, felemészt. Az az ember, III. Rhobar már nem a barátom többé... hanem maga Beliar.
- Az... az nem lehet - suttogta a fiú. Maga elé meredt és a fejét csóválta. - Nem hiszem el... Nem lehet...
- Fiam, a szüleid emléke mindig... mindig... ott legyen a szívedben. Őt is mindig a bosszú hajtotta, de az ő indoka a börtön volt. A tiéd pedig a szeretet. Ezt soha... soha ne feledd!

Ekkor az ajtó kinyílt és két köpönyegbe burkolózott alak lépett be. Megálltak. Diego rájuk emelte tekintetét, s elmosolyodott. A béke nyugodt mosolya volt ez, amikor az ember tudja, mostantól minden a legnagyobb rendben lesz. Lassan felemelkedett székéről, közben láthatatlan mozdulattal pénzt dobott az asztalra.

- Innos legyen veled, fiam! - mondta és kezét az ifjú vállára tette. Mozdulatából erő áradt át a fiatal férfiba, s ez magához térítette őt. Felnézett az öregre.
- Találkozunk még?
- Talán... De most... mennem kell.

Elindult a két idegen felé. Egyikük köpönyege alatt piros posztó villant - egy láng-mintás köpeny széle. A másik magas, szálegyenesen álló alak homlokába húzott csuklyája alól a fiúra szegezte tekintetét. Szeme fehér volt - szinte világított a csuklya árnyékában. Tán vak lenne... - gondolta Murdra. Ám az ember úgy meredt a fiúra mégis, mintha látna.

- Vigyázz a tűzre - hangja halk volt, rekedt és mély. Mégis olyan volt, mintha visszhangzott volna. Mintha mindenki a fejében hallotta volna.

A három alak megfordult, s elhagyták a fogadót.

Írta: Ardea